Márai Sándor írja

 

A szerencséről

Hérodotosz, aki elragadóan pletykál a görögökről, perzsákról, médekről, lídiaiakról, az ókor népeinek és vezető személyiségeinek sorsáról, azt tanácsolja, hogy nem árt önkényesen és mesterségesen ellenszegülni a szerencsének, mely felénk villogtatja csillagát. 

Minden ókori nép, perzsák, babilóniaiak, a föníciai népek, 

minden régi vallás óva inti a szerencsés embereket ennen csillaguktól. 

Az istenek kedve, a sors nem tűri el a tartós szerencsét: így tapasztalta Hérodotosz vándorútjain, így tanítja minden régi mondás, vallás, babona.

 Házad nem a tiéd, aranyad, asszonyod, gyermeked, egészséged, dicsőséged, mindez annyira a tiéd csak, mint kockajáték közben a szerencse esélye. 

Minden csak egy pillanatra tiéd: aztán fordul a kocka. 

Így akarják az istenek.
Ezért semmi nem olyan megható, mint Polükratész története, a gyűrűvel, a hallal és a halásszal. 

Az ember érzi a sorsát, s szeretne áldozatokkal menekülni e sors elől. 

De az áldozat sem segít: az istenek könyörtelenek.

 Kegyetlenül reád mosolyog a szerencse, s ha remegve elfordulsz előle, utánad siet, hogy aztán megalázzon és kiraboljon a sors. 

Mi hát a tiéd, mi az, amit nem vehetnek el tőled az istenek? 

Csak a munka. 

Az a munka, mely nem vár jutalmat, sem babért, sem utókort.

 Csak éppen megtörténik veled, ha nem térsz ki előle, s nem törődsz sorsával sem. 

Csak a fáradtság a tiéd, a verejték, az áldozat, minden más illanóbb, mint a hajnali köd, törékenyebb, mint a lepke szárnya.