Híd az örökkévalóságon át
Richard Bach-részlet
...Úgy látom magunkat, mint akik elakadtak egy véget nem érő bevezető részben. Kezdetben minden élvezetes volt,
a gyönyörűség maga. Egy kapcsolatnak ez a része az, amikor az ember a
legjobb formájában mutatkozik meg: szellemes, elragadó, izgatott és
izgató, érdeklődő és érdekes. Ekkor oldott vagy és szeretetre méltó,
mert még nem mozgósítod a védelmi rendszeredet, s ezért a partnered
meleg, érző emberi lényt ölelhet benned, nem pedig egy óriási kaktuszt.
Ez a kölcsönös örömök ideje. Nem csoda, hogy annyira kedveled a
kezdeteket, hogy az életed mindenáron örökös újrakezdések láncolatává
szeretnéd tenni.
A kezdtek azonban nem nyújthatók el az
örökkévalóságig; nem lehet folyton visszamenni a kályhához. Az indulás
után el kell jutni valahova, fejlődni kell – különben beáll az unalom, s
azzal vége is mindennek. Csak unalmat ne – mondod te, s azonnal
odébbállsz, változatosságot keresel más embereket, más helyeket, hogy
azután úgy térhess vissza egy kapcsolathoz, mintha az új lenne, mintha
mindig újra lehetne kezdeni.
Mi fejlődés helyett újra meg újra
elölről kezdünk mindent. Időnként szükségszerű, üzlet diktálta
távollétek választanak el bennünket, amelyek keményen megviselnek két
olyan embert, aki annyira közel állnak egymáshoz, mint mi. Néhányszor
azért váltunk külön, mert te úgy vélted, olyan helyzeteket kell
teremtened, amelyekben folytonosan újjáteremtheted az annyira vágyott
újdonság élményét.
Nyilvánvaló, hogy a zenei középrész, a
kidolgozás, nem kedvedre való. Hiszen ebben fedezhetnéd fel, hogy csupa
olyan elvvel vetted magad körül, amelyekről óhatatlanuk kiderül, hogy
egyszerűen használhatatlanok, akármennyi szellemi energiát és alkotóerőt
ölsz is beléjük. Vagy még ennél is rosszabbra jönnél rá: hogy
belekezdtél valami nagyszerűbe, mondjuk egy szimfóniába, de a részleteit
ki kell dolgozni: mélységet kell neki adni, a különálló részeket
gondosan össze kell illeszteni, úgy, hogy egymást is gazdagítsák, többek
legyenek, mint külön-külön voltak. Ha a könyvírással akarnék párhuzamot
vonni, azt is mondhatnám, hogy ez az a pillanat, amikor az ötletet meg
kell írni, művé kell formálni, vagy elvetni mint alkalmatlant.
Mi ketten bizonnyal messzebbre jutottunk együtt, mint az valaha is a
szándékodban állt. Szerintem azonban hamar megálltunk ezen az úton; nem
tettük meg az ésszerűen kínálkozó és még többet ígérő lépéseket. A
kezdetek után i elmélyülés és kiteljesedés helyett mindig leragadtunk
valahol a kezdeteknél. Rá kellett jönnöm, hogy ha éveket töltenénk is
együtt, akkor is csak próbálkoznánk, és soha nem élhetnénk a szellemi
fejlődésünk teljes lehetőségével, ami bámulatosan hasonló
érdeklődésünkből adódik, mert az együttlétünkből hiányzik a zavartalan
folytonosság. Tehát, hiába becsüljük saját lelki fejlődésünket olyan
sokra – így soha nem fogunk eljutni a kiteljesedésig, pedig meg tudnánk
tenni.
Mindkettőnk előtt ott lebeg valami eljövendő gyönyörűség
víziója. Mégsem válthatjuk valóra ezt a vágyképet. Én védelemből magad
elé emelt falaid előtt rostokolok, te pedig egyre többet és többet húzol
fel belőlük magad köré. Hiába vágyakozom arra, hogy még gazdagabban és
teljesebben élhessünk; amíg együtt vagyunk, te mindig meg fogod találni a
módját, hogy akadályokat gördíts az utunkba. Mindketten csalódottak
vagyunk: te szeretnél még hátrébb húzódni tőlem, de nem megy, én pedig
nem tudok előre haladni; így állandó harcban, felhőkkel és árnyakkal
teli légkörben töltjük azt a kevés időnket, amelyet számunkra
engedélyezel.
Gyakran okozol nekem – így vagy úgy – fájdalmat
azzal, hogy megállás nélkül – változatos módokon, olykor kegyetlenül –
érezteted az ellenállásodat velem szemben. Úgy szegülsz szembe velem és a
kettőnk között gyönyörűségesen formálódó valamivel, mintha szörnyeteget
látnál bennünk.
Az együtt töltött időkről naplót vezetek. Most
nagyon alaposan végigolvastam. Elszomorodtam, sőt meg is döbbentem, de
mindenképpen hasznos volt, hogy szembenéztem a valósággal. Július első
napjai és a rákövetkező ötven nap volt az egyetlen igazán boldog időszak
a kapcsolatunkban. Az volt a kezdet, és az valóban csodaszépen alakult.
Azután hirtelen-vadul, számomra érthetetlenül többször is elváltunk
időről időre, és amikor visszatértél, tőlem való húzódozásaidból
ugyanezt a vad védekező elutasítást éreztem ki.
Az is
boldogtalan állapot, ha elmész, és ezért nem vagyunk együtt; de az is,
hogy ha itt vagy, mégis mintha valahol másutt járnál. Lassan bőgőmasina
lesz belőlem, mert muszáj sírnom; minta a sajnálattal válthatnám meg a
kedvességet. Pedig tudom, hogy még nem süllyedtem odáig, hogy sajnálatra
szoruljak.
Amikor azt mondtad, hogy nem halaszthatod el a
randevút, és nem segíthetsz nekem aznap, mert úgy vélted, hogy „nem
szereted az ilyesmit”, akkor rájöttem az igazságra. Mintha lavina zúdult
volna a fejemre. Én képes vagyok kendőzetlenül szembe nézni a
valósággal, de ezt nem lehet sokáig bírni. Bármennyire szeretném is, ez
így nem mehet tovább. Töbet nem tudok elviselni.
Remélem, hogy
amit mondok, nem az egyezségünk felrúgásának tekinted, hanem inkább az
általad kezdeményezett sok-sok lezárás, befejezés folytatásaként. Azt
hiszem, mindketten tudtuk, hogy ennek így kell lennie. Be kell ismernem,
felsültem azzal az igyekezetemmel, hogy megértessem veled, milyen öröm
valakihez tartozni.
Richard, szívbéli barátom, mindezt halkan,
gyengéden és szeretettel mondom neked. Ezek valóságos érzések, nem
lepleznek semmiféle rejtett haragot! Nem vádollak, nem hibáztatlak, nem
hárítok rád semmit. Csak szeretném megérteni, ami történt, és véget
vetni a fájdalomnak. Csak azt mondom el, amire önmagam ellenére rá
kellett ébrednem: te meg én soha nem jutunk el a fejlődés szakaszába,
még kevésbé a nagyszerű végkifejletig: egy kiteljesedett kapcsolat
csúcsáig.
Hja valaha is éreztem olyat, hogy rátaláltam
valamire, aminek a kedvéért érdemes korábbi korlátaimat,
beidegződéseimet áthágni, és elmenni a végsőkig, akkor ezt a kettőnk
kapcsolatában éreztem. Úgy vétem, nem kell szégyenkeznem amiatt, hogy
talán túlságosan sokáig arra törekedtem, hogy megmentsem ezt a
kapcsolatot. Inkább büszke vagyok magamra; írra, hogy felismertem,
micsoda ritka, csodás lehetőség állt előttünk, amíg valóban fennállt, és
a szó legtisztább és legnemesebb értelmében mindent beleadtam, hogy el
ne veszítsük ezt a lehetőséget.
Ez vigasztal most. Mert a
kapcsolatuk lezárásának ebben a szörnyű pillanatában becsülettel
mondhatom, hogy most már semmilyen módot nem látok arra, hogy belépjünk
abba a csodaszép jövőbe, amely hajdanán előttünk állt.
A
fájdalom ellenére is boldog vagyok, hogy megismerhettelek, és egyáltalán
nem mindennapi perceket tölthettem veled. Soha nem fogom elfelejteni
ezt az időt. Sokat fejlődtem melletted, tanultam tőled, és tudom, hogy
én is jó hatással voltam rád. Mindketten jobb emberek lettün azáltal,
hogy összehozott bennünket a sors.
Talán nem a legjobbkor, de
eszembe jutott még egy sakk-hasonlat. A sakk olyan játék, amelyben a
kezdetkor, a kibontakozás pillanatában mindenki számára világos a cél:
egy olyan középjáték, amely megindul és kiélesedik a harc, amelyben
mindkét fél áldozatokat szenved, és mindkét fél erői megfogyatkoznak;
majd a végjáték, amelyben az egyik fél capdába ejti és harcképtelenné
teszi a másikat.
Szerintem te úgy fogod fel az életet, mint egy
parti sakkot, én pedig úgy látom, mintha szonáta lenne. Amiatt, hogy
másként gondolkozunk, a király is meg a királynő is áldozatul esik, és a
muzsika elhal.
A barátod vagyok most is, és tudom, hogy te is a
barátom vagy. Gyengéd, mély szeretettel és igazi tisztelettel teli
szívvel küldöm el neked ezt a levelet, s tudhatod, hogy valóban így
érzek. Ugyanakkor határtalanul szomorú is vagyok, hogy a mi ígéretes,
ritka szép, csodálatos lehetőségünk beteljesítetlen maradt.
Leslie