"A fájdalom az, amikor hiába beszélsz.
És tudod, hogy nem a szavakban van a hiba.
Talán hiba sincs, minden tökéletes, mégis hiába.
Annyi szó van, ami képes célba találni.
Szép szavak, okos szavak, csendesek, szelídek, vagy éppen a szenvedély, az öröm, a lelkesedés, a csodálat vagy a szeretet szavai.
Célba is találnak máskor. Másoknál.
Csak éppen ott nem, ahol szeretnéd.
Mert csukva van az ajtó.
Tudom, hisz magam is így vagyok ezzel.
Nincs szó, ami áttörje a páncélomat, nincs érv, amitől résre is nyitnék, ha bezárkóztam.
Nálam van a kulcs, szorítom erősen, ökölben a kezem, fehérednek az ujjaim a szorítástól.
És fáj nekem is, és a másiknak is.
Nem segítenek a szavak.
A szavak kések, amik újabb sebeket ejtenek, régieket tépnek fel, és a kín végtelen. Legalábbis annak látszik.
Döbbent csend. Kérdések hullanak egyenként a csöndbe.
Miért? Meddig? Hogyan?
És nincs válasz egy ideig. Ez a csend.
És egyszer csak megjelenik egy érzés.
Nem egy szó, csak egy lágy hangulat, egy simogató bizsergés, ahogy egy harang szólal meg egy fülnek nem hallható frekvencián.
A szíved ver.
Ahol nincs szerepe a szavaknak, ahol nem ér semmit az elméd.
A szíved tudja a dolgát. És teszi is a dolgát.
Ha rá hallgatsz.
Az elméd ellenáll még, vér tolul az agyadba megint, de ökölbe szorított kezed kinyílik, és egy értelmetlen, oda nem illő érzés legyőz: a hála.
És ahogy hagyod, ha lecsukod a szemed, és hagyod, áradni kezd.
Először csak a szívedben, aztán az egész testedben úrrá lesz, és hevülni kezdesz, és növekszik a feszültség benned, érzed, hogy mindjárt repülsz, talán már el is emelkedtél a földtől, már nem is te létezel, csak a hála, aki vagy.
És egyszer csak mintha fény ömlene ki az összes pórusodon, kitör belőled, áramlik megállíthatatlanul, hogy rendet tegyen a világodban, és megtegye azt, amit hiába próbáltál te és a szavaid.
A csönd többet ér."