Szeretethiányos
világban élünk.
Azt kevesen tudják, hogy a társtalanság és az elidegenedés
alapvetően nem a másokkal való kudarcaink eredménye, hanem az önmagunkkal való
rossz viszonyé.
Elfelejtettük, amit a régi nagy korok és tanítók tudtak még,
hogy ketten élnek bennünk:
van egy kifelé néző, csakis a saját érdekeit látó,
önző egónk - és van egy Benső Énünk,
aki sohasem felejtette el, hogy mindenki a
testvére, a sorstársa, és egy vele.
Úszó jéghegyek vagyunk, de tudnunk kell, hogy a tengerből vagyunk valamennyien, s mihelyt elmúlik ez a komisz tél, meglágyulunk, visszaolvadunk a végtelen és bölcs tengervízbe s újra egyek leszünk.
Úszó jéghegyek vagyunk, de tudnunk kell, hogy a tengerből vagyunk valamennyien, s mihelyt elmúlik ez a komisz tél, meglágyulunk, visszaolvadunk a végtelen és bölcs tengervízbe s újra egyek leszünk.
Benső Énünk ebben a parttalan és
határtalan tengerben él, ott, ahol a jéghegy összekoccan a másikkal, és
csattanva szilánkokra törik - a Benső Én tudja, hogy mindez csak a dermesztően
hideg külső világ tragédiája: belül egyek vagyunk.
Akkor szeretünk, ha elolvadunk, megpuhulunk.
Akkor szeretünk, ha elolvadunk, megpuhulunk.
Ha a jéghideg én, én, én, én
helyett megszólal bennünk először a Te, aztán a Te és Én - és végül a Mi.
Minden ember mélyvalósága tenger természetű és szeret.
Fönt azonban meg van
fagyva, magányosan didereg és fél.
Mitől?
Fura dolgot mondok: a szeretettől
fél.
Mint jéghegy az olvadástól.