Szeretethiányos világban élünk. 

Azt kevesen tudják, hogy a társtalanság és az elidegenedés alapvetően nem a másokkal való kudarcaink eredménye, hanem az önmagunkkal való rossz viszonyé. 
Elfelejtettük, amit a régi nagy korok és tanítók tudtak még, hogy ketten élnek bennünk: 
van egy kifelé néző, csakis a saját érdekeit látó, önző egónk - és van egy Benső Énünk, 
aki sohasem felejtette el, hogy mindenki a testvére, a sorstársa, és egy vele.
Úszó jéghegyek vagyunk, de tudnunk kell, hogy a tengerből vagyunk valamennyien, s mihelyt elmúlik ez a komisz tél, meglágyulunk, visszaolvadunk a végtelen és bölcs tengervízbe s újra egyek leszünk. 
Benső Énünk ebben a parttalan és határtalan tengerben él, ott, ahol a jéghegy összekoccan a másikkal, és csattanva szilánkokra törik - a Benső Én tudja, hogy mindez csak a dermesztően hideg külső világ tragédiája: belül egyek vagyunk.
Akkor szeretünk, ha elolvadunk, megpuhulunk. 
Ha a jéghideg én, én, én, én helyett megszólal bennünk először a Te, aztán a Te és Én - és végül a Mi. Minden ember mélyvalósága tenger természetű és szeret. 
Fönt azonban meg van fagyva, magányosan didereg és fél. 
Mitől? 
Fura dolgot mondok: a szeretettől fél. 
Mint jéghegy az olvadástól.