Vajay Tiborné ~ Emlékeim

Kezemet két kezébe fogta,
s tanította az élet dolgait,
úgy ahogy egy szerető lélek,
egy jóságos Nagyanya tanít.

Panaszkodtam sokat,sírtam is néha,
mert nehéznek tűnt az életnek súlya,
de ő szelíden vigasztalt:
~ ne félj Drága, idő kell hogy az ember megtanulja ~
és tanított, tanított ezernyi jóra,
békés tekintetében csillagok gyúltak,
s szeretetének puha bársonyszirmai
csendesen életemre hulltak,
fázós napokon ölébe bújtam,
s repített meseszárnyon a végtelen felé,
tündérország aranyló egéről
csillagok hulltak lábaim elé.

A nyugtalan órák, zajos nappalok
megnyugodtak lelke békés csendjében,
s gyermeki létem csodás virága
szelíden formálódott áldó tenyerében.

Ma már keze reszkető…
de szemében még csillagok égnek,
s ha mesélek, újra visszatérnek
a szelíden ringató gyermekévek,
harmatkönny csillan s gördül csendesen
a barázdákba rejtett emlékek között,
s a boldog békeidő pille könnyű szárnyon
ott lebeg a csodás pillanat fölött,
ölel a perc,magába rejt
könnypára lebben szemem bársonyán,
s én hálát adok ezerszer a sorsnak,
hogy Ő, Ő az én Drága Nagyanyám.