Keresztury Dezső ~ Valaki tenyerében
Sokszor nem tudtam,
mi derül
ki végre sok titok
közül
meglepetésül;
valóság lesz a
képzelet,
vad csatazajra
ébredek,
harcban ész nélkül;
belezuhantam, visz
az ár,
mihez, mert kell,
okot talál,
hogy fennmaradjon
végül
a gyötrött test,
mely elveti
eszméletét: nem kell
neki,
mert csupa vér már;
visszaájul, vagy
kirepül
a fénybe vagy
alámerül,
sűrű, kövér sár
nyeli; új törvény
dobja ki,
új áramokba hullani,
hol más fény, más
sötét jár.
Kérdezhettem, hol is
vagyok,
mit is tegyek, mire
a sok
esély, hisz látni
néhány lépésre ha
tudok,
sodrások,
labirintusok
szédületében bármi
várhat, kő, iszap,
parti rét,
s rámveti
háló-végzetét
angyal, ördög,
akárki.
Sokszor éreztem:
vége van,
megölnek, elvesztem
magam,
s mindig túléltem;
sokszor éreztem:
eltűnök,
s a nap mindújra
kisütött,
valaki lenyúlt
értem;
mindig úr lett a
vadakon
valami nagyobb
hatalom,
s elfértem
tenyerében.
Keresztury Dezső ~ Nem a szégyen...
Nem a szégyen, belátás, fegyelem
fogja az esztelen, bokros szivet,
nem a belülről jövő kegyelem
megváltó szava szelidíti meg;
nem a munka, gyógyszer, ájuló tudat,
nem az éjek, bár álmuk csendesebb,
nem, ha virágok nyitják szirmukat,
nem a konok, idegbajos szelek;
nem is a halál - parti iszonyat,
mely, mivel elviselni nem lehet
tovább: robban, ellentétébe csap
s szivárvánnyá bontja a könnyeket...
Ki megsebezte, gyógyítja megint:
az ember, jó embersége szerint.
