A Csönd békéje ~ és a Béke csöndje
“A reménység Istene töltsön be titeket Békességgel.” (Róma.15,13)
A szobában csend volt. Az óra egykedvű ketyegése nem törte meg a
harmóniát. A félhomályban egy gyertya pisla fénye rajzolt bizonytalan
árnyékokat a falra, s a polcon sorakozó könyvekre.
-Jó ez a békés csend.
Ütődött egy csilingelő gyermek hang a falakat, és egy élénk tekintetű kislány csúsztatta kezét nagyapja érdes ujjai közé. Az idős férfi ráemelte tekintetét szőke unokájára, és azon tünődött, milyen csendeket élt át életében.
-Vajon minden csend ilyen jó volt, ilyen békés?
Vissza emlékezett gyermekkorának falusi kis kápolnájára. Ott volt csak igazi a csönd, de nem volt mégsem mindíg békességes, áhitatos. Amikor tiszteletes úr hittan óráról átzavarta gondolkozni rossz magaviselete miatt, csak úgy koppantak a hideg kövön a gondolatok; a lázadás, harag, vagy éppen a bűnbánat, vagy az otthoni büntetéstől való félelem miatt, lett a csend feszültté.
Vissza emlékezett diák éveire, a háborús időkre, amikor sokan összezsúfolódva egy nyirkos óvóhelyen a visitó sziréna utáni csendben várták jeges félelemmel szívükben a felmorajló repülők hangját, majd a zuhanó bombák sivítását. A halál járt azzal a csönddel.
S amikor a háború után egy zajos gépgyárban építette újra az országot, és az eszterga pad mellett meglátott egy munkásruhába öltözött ifjú lányt, hirtelen csönd lett körülötte, csak a szíve zakatolását hallotta, de az se a békesség csöndje volt, pedig az a lány később a felesége, gyermekei anyja, unokái nagymamája lett.
Aztán emlékezett arra a csöndre is, amikor felnőtt fejjel állt az úrasztala előtt, és készült első úrvacsoráját venni. Nagy volt a csend, de az sem a béke csendje volt, inkább a háborgó, bolygó lélek zivataros megérkezése az atyai házba.
Kisunokája vidám tekintete térítette magához gondolataiból.
-Furcsa.
Gondolta. Sosem hittem volna, hogy a csend, és a béke, nem feltétlen járnak egy cipőben, de élete sok-sok viharos csöndje, most ráébresztette, mind ezt a a békét volt hivatott szolgálni.
Ránézett unokájára, és hallataln boldogság járta át a szívét.
-Milyen jó, hogy ő már gyerek fejjel érezheti amiért ő egy életen át küzdött.
Megsimogatta a gyermek szőke haját, és így szólt.
-Azt remélem, hogy sok ilyen békés csöndben lesz még részed,-s végig futott szívén egy áldás a bibliából:
“A reménység Istene töltsön be titeket Békességgel.”
-Jó ez a békés csend.
Ütődött egy csilingelő gyermek hang a falakat, és egy élénk tekintetű kislány csúsztatta kezét nagyapja érdes ujjai közé. Az idős férfi ráemelte tekintetét szőke unokájára, és azon tünődött, milyen csendeket élt át életében.
-Vajon minden csend ilyen jó volt, ilyen békés?
Vissza emlékezett gyermekkorának falusi kis kápolnájára. Ott volt csak igazi a csönd, de nem volt mégsem mindíg békességes, áhitatos. Amikor tiszteletes úr hittan óráról átzavarta gondolkozni rossz magaviselete miatt, csak úgy koppantak a hideg kövön a gondolatok; a lázadás, harag, vagy éppen a bűnbánat, vagy az otthoni büntetéstől való félelem miatt, lett a csend feszültté.
Vissza emlékezett diák éveire, a háborús időkre, amikor sokan összezsúfolódva egy nyirkos óvóhelyen a visitó sziréna utáni csendben várták jeges félelemmel szívükben a felmorajló repülők hangját, majd a zuhanó bombák sivítását. A halál járt azzal a csönddel.
S amikor a háború után egy zajos gépgyárban építette újra az országot, és az eszterga pad mellett meglátott egy munkásruhába öltözött ifjú lányt, hirtelen csönd lett körülötte, csak a szíve zakatolását hallotta, de az se a békesség csöndje volt, pedig az a lány később a felesége, gyermekei anyja, unokái nagymamája lett.
Aztán emlékezett arra a csöndre is, amikor felnőtt fejjel állt az úrasztala előtt, és készült első úrvacsoráját venni. Nagy volt a csend, de az sem a béke csendje volt, inkább a háborgó, bolygó lélek zivataros megérkezése az atyai házba.
Kisunokája vidám tekintete térítette magához gondolataiból.
-Furcsa.
Gondolta. Sosem hittem volna, hogy a csend, és a béke, nem feltétlen járnak egy cipőben, de élete sok-sok viharos csöndje, most ráébresztette, mind ezt a a békét volt hivatott szolgálni.
Ránézett unokájára, és hallataln boldogság járta át a szívét.
-Milyen jó, hogy ő már gyerek fejjel érezheti amiért ő egy életen át küzdött.
Megsimogatta a gyermek szőke haját, és így szólt.
-Azt remélem, hogy sok ilyen békés csöndben lesz még részed,-s végig futott szívén egy áldás a bibliából:
“A reménység Istene töltsön be titeket Békességgel.”
~ Kovács Árpád ~
