VÁLTSÁG
Neki sebei voltak,
hogy nekünk ne legyenek,
hogy nekünk ne
égjenek, gyógyulva hegedjenek.
Hordott keserű
átkot, hogy mi átoktól mentek,
bűnt, egy világnak
szennyét, hogy mi tiszták és szentek,
kegyetlen kínhalált,
hogy mi élők lehessünk.
És gyűlöletből
ácsolt, kemény keresztet hordott,
hogy szeressünk,
szeressünk, harmadszor is szeressünk.
S ha nekünk mégis
vannak sebeink,
mélységes mélyek, be
nem gyógyulók
behegedők, megint
kiújulók,
véres, halálos,
szörnyű sebeink…
és ha másoknak nem
áldás vagyunk,
ha nem úgy élünk,
járunk idelenn,
hogy aki lát, azt
mondja: kegyelem…
Ha mi hordjuk a
bűnünk nyomorát
és esünk, bukunk,
botlunk végtelen,
akarva, akaratlanul…
s olyan halálos-holt
az életünk,
mintha temető volna
a szívünk,
halál fuvalma a
leheletünk…
ha gyűlölködünk és
nem szeretünk:
ítélet.
Nem volna váltság,
nem lenne ítélet.
Akkor élnénk, ahogy
lehet.
Sebekkel, kínzó
fekélyekkel telten,
bűnünk hordozva,
rabul, leteperten,
s nem lenne, aki
ítéletre vonná
a mi halálos,
átokvert utunk,
ha egyszer másképp
nem tudunk.
Élnénk, ahogy lehet.
Tisztaság, szentség,
áldás, szeretet
örök elérhetetlenül
tündökölnének a
létünk felett.
De most olyan
elérhető közel,
olyan hívogatóan
tündökölnek.
Miénk lehet a
tisztaság, a szent,
halálon, poklon
diadalmas élet.
Van váltság!
S van,
ha nem fogadjuk el,
ítélet.
Túrmezei Erzsébet
