Márai Sándor Füveskönyv

168 A köznapiról és a látomásról

Arra kell nevelnünk eszméletünket és szemléletünket, hogy a köznapiban, a környezőben, a mindennaposban is látni tudjuk az egyszerit, a csodálatosat és a látomásszerűt. 

Mert a csoda nem valamilyen égzengéses pillanat, mikor megnyílnak az egek, kürtök recsegnek, ködök szállanak, sírok felnyílnak, s a zűrzavarban felhangzik Isten szava: 

nem, a csoda legtöbbször egészen csendes. 

Átmegy egyik szobából a másikba, s látsz valamit: egy ember arckifejezését; egy tárgy elhelyezését; s egyszerre feltárul előtted e tárgy igazi értelme és viszonya a világhoz; egy ember hangját hallod, mint soha azelőtt, s a közömbös szavakon túl megérted ez ember titkát; a csoda mindig ennyi csak. 

Nem belevakulni a valóságba, a mindennaposba, látni azt, 

amit már oly gyakran láttál: ez a képesség elhal a legtöbb emberben, 

mint ahogy a civilizált emberben elsatnyul bizonyos érzékszervek működési készsége, például a szaglás.

 Lásd, szimatold a csodát, ott, ahol éppen van. Mindig a közelben van. 

 Legtöbbször oly közel, annyira a kezed ügyében, hogy egy életen át eszedbe sem jut kinyújtani utána kezed.