Pihenj anyám!

Széjjeltört szíved fáradságos élet
Után,Isten szép kezében pihen,
Mert a mártírok tövises nagy útján
Szó nélkül mentél,némán,szelíden.
Keskeny kezeddel nekem szedtél rózsát,
Drága hű szíved engem szeretett.
Veled életem meleg,igaz társa
Anyám,örökre elment,elveszett.

Amennyire fájt Krisztus szenvedése
Istennek,mikor feltűnt a kereszt,
Épp úgy szívednek utolsó verése
Lelkemre sötét bánatot ereszt.

Mit ér a szabad,nagy egyedül járás.
Ha szellemednek szent fénye nem ér,
És életednek ezer szenvedése
Komoly,mély gyásszal utamon kísér,

Fönt jársz csillagos szép ragyogó tájon,
Míg én figyellek sötét ég alatt.
Gondolsz-e arra,hogy az egész világon
Nekem egy néma,hideg hant maradt?
Míg kezem fogtad,együtt szállt a lelkünk
Tudtam,hogy mindig csak rólam beszélsz,
Légy ezután is dal,hang,ima,álom,
Hogy ne érezzem,ne tudjam: nem élsz!

Pihenj anyám! Majd sietek utánad!
Fáradtaknak oly jó a pihenés.
Csodálva nézem ragyogó ruhádat,
Álmodom rólad - rossz az ébredés.
Olyan jó volna találkozni véled
Kezed fogni - s a néma éjszakák
Ma még virrasztóan őrködnek felettem.
Hogy holnap én is induljak - tovább.

Kárász Izabella