RÖVID AZ ÉLET - NE FECSÉRELJÜK HASZONTALANSÁGOKRA
Biztosítsuk lelkünk békéjét: tartsuk állandóan szemünk
előtt az üdvös életelveket, és buzgón törekedjünk mindarra, ami helyes és jó.
Cselekedeteink olyanok legyenek, hogy ne kerüljünk szembe lelkiismeretünkkel.
Semmit se tegyünk az emberek véleménye kedvéért, ne törődjünk vele, még akkor
sem, ha az kedvezőtlen ránk nézve, csak a valóságban szerezzünk érdemeket.
"De a tömeg a bátrakat csodálja - veted ellen - és a vakmerőket tiszteli:
a szelídeket együgyűeknek tartja."
Lehet, talán az első pillanatban. Mihelyt azonban a
szelídek egyenletes életmódja bizonyságot tesz arról, hogy itt nem szellemi
tunyaságról, hanem higgadt megfontolásról van szó, ugyanaz a tömeg tisztelni és
becsülni fogja őket.
Tartózkodjunk az indulatosságtól. Elménket tisztítsuk
meg tőle, és gyökerestül tépjük ki belőle azokat a vétkeket, amelyek -
bármilyen jelentéktelennek tűnnek is eleinte - mindig újra és újra támadnak. Az
indulatosságot is ne csak mérsékeljük, hanem teljesen irtsuk ki. Miért is
kezeljünk egy bajt kíméletesen? Ha komolyan akarunk valamit, minden bizonnyal
végbe is tudjuk vinni. Ebben semmi sem lesz jobban segítségünkre, mint a halál
gondolata.
Mondja ki-ki magának és másnak is: "Mi hasznunk
van abból, ha gyűlölködünk egymásra, és felette rövid életünket úgy
elfecséreljük, mintha erre a világra születtünk volna örökre? Mi hasznunk van
belőle, ha napjainkat, amelyeket tisztességes élvezetekkel tölthetnénk, arra
használjuk fel, hogy másoknak fájdalmat és szenvedést okozzunk?" Nem
vesztegethetjük időnket ilyen haszontalan dolgokkal.
Miért rohanunk meggondolatlanul a harcba? Miért
szerzünk magunknak összeütközéseket? Miért, vállaljuk magunkra, gyarlóságunkról
megfeledkezve, roppant gyűlölködések terhét? Miért törekszünk mások
megsemmisítésére, mikor magunk is olyan esendők vagyunk? Láz vagy más testi
szenvedés nemsokára véget vet majd az ellenségeskedésnek, amelyet mi olyan
kérlelhetetlenül szítunk, a halál nemsokára szétválasztja a legádázabb
ellenfeleket is.
Miért zajongunk, miért háborítjuk lázongásunkkal az
életet? Fejünk felett lebeg a végzet, amely felrója nekünk az elvesztett
napokat és egyre közelebb ér hozzánk. A halál időpontja, amelyet,
embertársadnak szánsz, talán már sokkal közelebb van hozzád.
Miért nem gondolsz inkább az élet rövidségére és miért
nem igyekszel azt a magad és a mások számára háborítatlanná tenni? Miért nem
kedvelteted meg magad másoknál, amíg élsz, hogy visszakívánjanak, ha meghaltál?
Miért akarod megalázni a kevélyt? Miért próbálod azt, aki szájaskodik veled,
aki alávaló és megvetett ugyan, de feljebbvalóinak csak kellemetlenséget és
kényelmetlenséget okoz, hatalmaddal megfélemlíteni? Miért gyűlölöd a rabszolgát
vagy uradat, királyodat vagy védencedet?
Várj csak türelemmel: eljön a halál, amely
mindnyájunkat egyenlővé tesz.
Tűzi lárma a szomszédban nem egyszer véget vet a
civakodásnak; egy vadállat közbejötte szétválaszt utast és rablót. Nincs időnk
arra, hogy apró-cseprő bajokkal foglalkozzunk, amikor olyasmi áll előttünk,
amitől jobban kell félnünk.
Mire jó a harc és a háborúskodás? Talán többet kívánsz
a halálnál annak, akit gyűlölsz? Légy nyugodt: akkor is meg fog halni.
Hasztalan fárasztod magad, mert csak azt akarod tenni, ami magától is be fog
következni.
"Megölni éppenséggel nem akarom - mondod, de
kívánok neki száműzetést, gyalázatot, kárvallást."
Jómagam szívesebben megbocsátok annak, aki
ellenségének halálos sebet kíván, mint annak, aki csak egy pattanást, mert az
ilyen nemcsak gonosz, hanem kicsinyes is.
Akár kivégzést, akár kisebb büntetést forgatsz a
fejedben: milyen parányi is az az idő, amíg szenvedni fog és neked gonosz
örömed telhetik benne!
Milyen hamar kileheljük lelkünket, pedig úgy
szeretnénk még egyet lélegzeni!
Míg az emberek között vagyunk, gyakoroljunk
emberiességet. Senkiben se keltsünk félelmet, senkinek se okozzunk kárt.
Ne törődjünk a veszteséggel, sértéssel, gyalázással,
szurkálódással. Viseljük el nagylelkűen a rövid ideig tartó kellemetlenséget.
Hiszen alig tekintünk szét magunk körül, alig
fordulunk egyet - mint mondani szokás -, máris itt a halál.
Seneca