"Meggyőződésből tudom, hogy egy ember szívéhez, a legrövidebb, és a
legkönnyebben vezető út, gyermeki lelkének megérintése.

Valamikor, amikor még én is gyermek voltam és iskolás lettem, egy idős bácsi
lett a Tanító bácsim. 

Gyönyörű neve volt, Rózsa Bandi bácsinak hívták. 
Még ma is egy bársonyos vörös rózsaszálat látok magam előtt, 
valahányszor csak rá gondolok.
Minden nap minden óráját úgy kezdte, hogy felállt az íróasztala
mellől, ránk nézett, a tágra nyílt szemű kis nebulókra és így szólt hozzánk:
- Ragyogó gyémántok! 

Drága mosolygó kis aranyalmák!
 Édes kis ezüstmogyorók! 
Gyönyörű kis csengő barackok! 
Most jól figyeljetek…- és közben szemüvegét törölgette,
 amely a könnyeitől mindig bepárásodott, mert
valahányszor csak megszólított bennünket, mindig elérzékenyült

 (legalábbis mi így gondoltuk), majd folytatta az aznapi tanulni való feladatokkal. 
Mi pedig úgy figyeltünk, olyan odaadással szívtuk magunkba a betűvetés és a számtan
tudományát, hogy észre sem vettük és már vége is lett a tanításnak.

 Másnap pedig boldogan iparkodtunk Bandi bácsihoz az iskolába.
Nos, felnőttem és egy időre bizony elfelejtettem ezeket a szavakat, a szeretet
könnycseppjeivel, és azt is, hogy én itt legbelül, mint Te is és mindannyian, egy
csodálatosan ragyogó gyémánt vagyok.

 Te mennyire vagy tudatában ennek a
szikrázó tündöklésnek?"