Tasnádi Györgyi

​ ~ ​

Anyám orgonája

 

Kékeslilás palástjában pompázott anyám orgonája,

az udvar szélén meghúzódva borult be cserjefája.

Könnyed szellő csiklandozta ívelt, formás levelek

vidám szívdallamra rezegtek kerti, díszes keretet.

Szerettem és szerettek.

Frissen vágott, bódító illatból szőtt álmok nagyszobája,

szegénységét hokedlin ringató, hálás, nagy konyhája,

számomra oly becses boldogság otthona volt akkor

ó, bárcsak visszatérhetne az a nyugalmas gyermekkor.

És nagymamám, ki engem felnevelt, mert ő volt az én anyám,

amíg az édes dolgozott értem, nagyi vigyázott rám.

Figyelt, beszélt, mesélt, énekelt, horgolt, imát mormolt,

emberséggel varrva emberré varázsolva dekódolt.

Reményt fűtött, lepényt sütött fahéjas-mosolygós almából

és közben félméteres csokrot kötöttünk orgonából.

Majd vasárnapi ebéd után kártyaparti dukált

és társasjáték meg dominó szerette a délutánt.

Ma már nincs régi, szülői ház és nincsen nótafa,

de emlékemben féltve őrzött kincs az illata.

Színes álmaimban megint egy asztalnál a család,

konyhánkban még mindig süt-főz, tálal, él nagyanyám.

Készülődik, engem vár és én átölelem újra,

de felébreszt a reggel, és lelkem bánat fúrja.

Bárcsak együtt ünnepelhetném vele május napját,

fürtös virágdíszbe öltözött orgonacsokrát.

És hogy annyira tudnak szeretni az édesanyák.

Lényükből áradó önzetlenség, mint orgonák

fonják illatba emlékük kosarát, mi megmarad.

Magamban zokog a szívem zöld-lombos fák alatt.

Forrás ~ Internet