MÉG NEM MINDEN!

Ahogyan minden reggel újra
felkel a nap, és új fényt, meleget,
új aranytakarót borít a földre,
és megköszönhettem a tegnapot,
de minden reggel újat várhatok:
Krisztusom, úgy járhatok Teveled.

Már tegnap láttalak.
 

Leborulhattam kereszted alatt,
Bocsánatod csodáját ízlelhettem,
Eged ragyogva kitárult felettem.
Hálás örömmel szolgálhattalak,
Legnagyobbat kicsinyedben.
S ma új fényben ragyog arcod felettem,
ma új csodád borát kóstolhatom.
 

S ámulva látom, hogy ez még nem minden!

Mintha könnyű fecskeszárny lenne lelkem,
s amennyit máig megtaláltam-leltem,
csak csepp lenne a tenger tüköréről
Röptömben azt a cseppet fölemeltem,
s már az a csepp is csodát tett velem,
De Te vagy a tenger! 

Kimeríthetetlen és végtelen!

Tegnap úgy láttam: megismertelek.
Ma új fényben ragyog rám reggeled.
S még nagyobb, még fenségesebb leszel.
ha holnap találkozom Teveled.
Erőidből, csodálatos magadból
minden új nap újat kínálsz nekem.
Kis patak, feléd, a tenger felé
siet az életem,
míg szépségedet, végtelen valódat
színről színre szemlélhetem.

Túrmezei Erzsébet

 IGAZ MESE A NAPSUGÁRRÓL

Ismerek egy fényes napsugarat.
Naphazája meleggel volt tele.
Naphazában otthon mégse maradt.
Megszánta a dermedt rügyecskéket,
Napkeletre menekült fecskéket.
Szánta a sok hallgató madárkát. 

Fájt szívének a fagyos kopárság.

Elgondolta: ,'Megyek és leszállok.
Tudom én azt, hogy telet találok.
De mire a világot bejárom,
Virág virul minden merev ágon...
Virág virul, meleg tavasz támad!
Odahagyom napfényes hazámat.'

Leszállott a jégbevont patakra,
Meleg szóval hívta, szólongatta.
De a patak kemény, hideg maradt
S tovább aludt a jégpáncél alatt.
Szép napsugár búsan repült tovább
Keltegetni kankalint, ibolyát.

'Kis ibolya, dugd ki kék fejecskéd,
illatodat messze eregesd szét,
hirdess vidám tavaszi mosolygást!'

 Kis ibolya álmodik még folyvást.

Szép napsugár felröppen a fára,
Téli fának lombtalan ágára,
Simogatja mind rügyecskéket,
De mi haszna, ha egyik se ébred.

Hallgatnak a madarak az ágon.
Alszik minden az egész világon.
Szép napsugár, menj vissza az égbe!
Láthatod, hogy hiába jöttél le.
Ez a föld a halál birodalma.

Nem bírsz vele, oly nagy a hatalma...

'Ha nem használ egy simogatásom,
használni fog száz simogatásom,
s fakad a rügy, tűnik a tél, széled.
Halál felett mégis győz az élet!

Egy meleg szó ha talán hiába,
Száz meleg szó majd nem lesz hiába,
Kifakasztja fák, mezők virágit.
Lesz még egyszer virágos világ itt!'

Szép napsugár virágtól virágig
Repül egyre, szólongatja váltig.
Némelyik már ébred a szavára. 

Tavasz is lesz, tudom, nemsokára.

Ismerek egy fényes napsugarat.
Naphazája meleggel volt tele.
Naphazában otthon mégse maradt,
Jézusunk az. Ő mosolyog rátok.
Ti vagytok a szunnyadó virágok.
Bár az első hívogató szóra,
Új életre mind kivirulnátok!
Tárjátok ki szíveteket előtte!
Hadd jelentsen tavaszt a lejötte.

Túrmezei Erzsébet