Pilinszky János ~ Hétköznapok
Hétköznap és ünnep: kölcsönös megtermékenyítői egymásnak.
Az egyik nemcsak mértéke a másiknak, de emelője is.
Ha az ünnepben életünk végső értelme, állomása tűnik fel, - a hétköznapok hosszú sorát útnak kell tekintenünk, mely "életre vagy pusztulásra" vezet.
A hétköznapok sora, ez a szürke vonal, semmivel se kevesebb hát az ünnepnapok kivilágított állomásainál. Nem is az a fontos, hogy köves ez az út, hanem hogy hová visz? Az önzés tévelygéseibe, vagy az áldozat egyenes útján a megígért boldogságra?
Szürkesége a hétköznapoknak: talán legméltóbb színe az igazi áldozatnak. Az út pora a vándorok palástja.
Isten a legszürkébbért adja majd a legszebb ünneplőt cserébe.
Porból vagyunk és porrá leszünk. De mindaz, ami por belőlünk, porrá omlik a hétköznapok áldozatosan szürke munkájában, hogy egyedül az maradjon belőlünk fenn, ami már nem por többé, hanem világosság. Persze, mindez csak hasonlat, tétova tapogatózás a munka isteni rendeltetésének jelenléte, szerepe körül. Bizonytalan megsejtése annak, hogyan lehet a teherből áldozat, s az. áldozatból szabadság és öröm utoljára.
Legmeggyőzőbben maga a valóság bizonyítja, az élet ezer és ezer példája, hogy a legszürkébb áldozatban, munkásságban eltöltött élet termi a legízesebb és leggyengédebb gyümölcsöt. A hétköznap olyan elemi iskolája Istennek, melyben a legmagasabb tudást tanítják.
Mikor hát látszólag legjelentéktelenebb munkánknak engedelmeskedünk, jó tudnunk, hogy annak - sőt éppen annak - maga Isten a gazdája.
A "nagy feladatoknak" sokszor mi magunk vagyunk a megrendelői. De a kicsiny, szürke, terhes gondok - minden bizonnyal Istentől valók.
Teljesítésük hasonló az imádsághoz, s minden körülmények közt Isten szolgálatát jelenti. S az érte járó fizetség is éppoly észrevétlen és csendes, mint magának Istennek a jelenléte. Éppoly észrevétlen, de éppoly bizonyos is.
Új Ember, 1966. január 9.
Az egyik nemcsak mértéke a másiknak, de emelője is.
Ha az ünnepben életünk végső értelme, állomása tűnik fel, - a hétköznapok hosszú sorát útnak kell tekintenünk, mely "életre vagy pusztulásra" vezet.
A hétköznapok sora, ez a szürke vonal, semmivel se kevesebb hát az ünnepnapok kivilágított állomásainál. Nem is az a fontos, hogy köves ez az út, hanem hogy hová visz? Az önzés tévelygéseibe, vagy az áldozat egyenes útján a megígért boldogságra?
Szürkesége a hétköznapoknak: talán legméltóbb színe az igazi áldozatnak. Az út pora a vándorok palástja.
Isten a legszürkébbért adja majd a legszebb ünneplőt cserébe.
Porból vagyunk és porrá leszünk. De mindaz, ami por belőlünk, porrá omlik a hétköznapok áldozatosan szürke munkájában, hogy egyedül az maradjon belőlünk fenn, ami már nem por többé, hanem világosság. Persze, mindez csak hasonlat, tétova tapogatózás a munka isteni rendeltetésének jelenléte, szerepe körül. Bizonytalan megsejtése annak, hogyan lehet a teherből áldozat, s az. áldozatból szabadság és öröm utoljára.
Legmeggyőzőbben maga a valóság bizonyítja, az élet ezer és ezer példája, hogy a legszürkébb áldozatban, munkásságban eltöltött élet termi a legízesebb és leggyengédebb gyümölcsöt. A hétköznap olyan elemi iskolája Istennek, melyben a legmagasabb tudást tanítják.
Mikor hát látszólag legjelentéktelenebb munkánknak engedelmeskedünk, jó tudnunk, hogy annak - sőt éppen annak - maga Isten a gazdája.
A "nagy feladatoknak" sokszor mi magunk vagyunk a megrendelői. De a kicsiny, szürke, terhes gondok - minden bizonnyal Istentől valók.
Teljesítésük hasonló az imádsághoz, s minden körülmények közt Isten szolgálatát jelenti. S az érte járó fizetség is éppoly észrevétlen és csendes, mint magának Istennek a jelenléte. Éppoly észrevétlen, de éppoly bizonyos is.
Új Ember, 1966. január 9.
