ELŐSZÓ

Gyötrelmes, ugyanakkor csodálatos a kor, amelyben élünk. A vízöntő kora olyan kesztyűt dob a harmadik évezred embere elé, amelynek kihívását - egyénenként és kollektíven - valamennyiünknek fel kell vennünk. Nem kevesebbről van itt szó, mint a Föld - e lélegző, élő organizmus - megőrzéséről vagy megsemmisüléséről, s ezzel együtt büszke, de megtépázott fajunk, a homo sapiens túléléséről. Előttünk egyetlen generáció sem élt még ekkora változásokat ilyen rövid idő alatt, soha nem billegett még az emberi lét ilyen vékony kötélen, ekkora mélységek felett. Mi lesz velünk? Az öröknek hitt világuralom illuziójából a semmibe süllyedt Atlantisz sorsa vár ránk is? Vagy a végveszedelem ostorcsapásaitól felébred végre évezredes zsibbadtságából a szuverén emberi lélek, s a kín sötétségéből sikerül kiizzadnunk a legmagasabb tudás fényes gyöngyszemeit? Eltűnünk nyomtalanul a kozmosz örökmozgó malmaiban? Vagy megszületik végre a vízöntő korának embere, a homo noeticus? 
Ennyi a tét - s szorongatóan kevés az idő a döntésre.


Zajlik a csendes forradalom az emberi elmékben, emelkedik a kollektív emberi tudatszint. Úgy tűnik, valahol lényünk mélyén egyre többen érezzük a végső kihívást, s végső lehetőséget. De olyan messzire vándoroltunk a tudás forrásától, lelkünk igazi otthonától, oly fölényesen dobtuk el régi korok kipróbált irányjelzőit, úgy megszédültünk a fizikai világ előttünk megnyíló csodáitól, hogy nem vesszük észre: a legalsó lépcsőn próbálunk fészket rakni a csúcs helyett! De még van remény. Bölcs tanítók, szelíd üzenethozók dolgoznak velünk itt a fizikai síkon éppúgy, mint magasabb dimenziókban. Ébresztenek, vezetnek, tanítanak. Hatalmas harc folyik az emberiség jövőjéért.

Bistey Zsuzsa 

Bevezető a Wictor Charon: Az ember két élete c. könyvhöz