A tudás embere

„Amikor az ember tanulni kezd, még nem lát tisztán, célja hibás, szándéka homályos.

 Jutalmakat remél, melyeket soha meg nem kap, mert a tanulás nehézségeiről semmit sem tud. 

Lassan tanulni kezdi a dolgokat – először apránként, aztán nagy tömbökben. 

Aztán a gondolatai hamarosan összezavarodnak. 

Amit tanul, az soha nem egyezik azzal, amit lát vagy elképzel, ezért félni kezd. 

A tanulás soha nem olyan, mint amire az ember számít. 

Minden lépés új feladat, és a félelem, amit az ember megtapasztal, könyörtelenül és makacsul halmozódik. 

Az élete csatamezővé válik. 

És így szembetalálja magát első természetes ellenségével: a félelemmel! 

Borzalmas ellenség – csalóka és nehezen legyőzhető. 

Az út minden kanyarulatánál elrejtőzik és lesben áll. 

És ha az ember a jelenlététől megretten és megfutamodik, az ellenség véget vet a tudás keresésének.

És mit tehet azért, hogy félelmét legyőzze? 

A válasz nagyon egyszerű. 

Nem szabad megfutamodnia. 

Félelmével dacolnia kell, és a tanulásban újabb és újabb lépéseket kell tennie. 

Annak ellenére, hogy teljes rettegésben él, nem szabad megállnia. 

Ez az szabály! 

És eljön a pillanat, amikor az első ellenség meghátrál. 

Az ember bízni kezd saját magában. 

Szándéka megerősödik. 

A tanulás már nem olyan ijesztő feladat. 

Amikor ez az örömteli pillanat elérkezik, az ember bizton kijelentheti, 

hogy első természetes ellenségét legyőzte.
Ha az ember a félelmét egyszer már legyőzte, akkor élete hátralevő részében megszabadul tőle, mert a félelem helyett tisztánlátásra tesz szert – a szellem világosságára, mely a félelmet eltörli.

 Ettől kezdve az ember ismeri a vágyait, s tudja azt is, hogyan csillapítsa ezeket a vágyakat.”