Túrmezei Erzsébet ~ GYERMEKSZEMEK

Egy kicsi gyermek képe kísér el
mindenűvé a tiszta szemével,
tiszta szemében nagy ragyogással,
csodavárással, bizakodással.
Csüggeteg, tépett, szomorú lelkem
vággyal ezerszer rajtafelejtem.
Apja meg anyja tenyerén hordja.
Mosolya van csak, nincs neki gondja.

Szeretet erős, ölelő karja
ringatja, óvja, védi, takarja.

Megnőttem én már, nagyon megnőttem.
Nem vagyon én már gyenge, erőtlen.
Járni a lábam megtanult régen.
Tévelyegni is rengetegében
ennek a földnek… botolni, esni…
Régi helyébe újat keresni.

Megnőttem én már, nagyon megnőttem.
Átok utánam, átok előttem:
kutató elme, keserű kétség…
fagyos lehelet… ború, sötétség.
Volna, ki engem vinne, emelne,
Kiben a lelkem célt, utat lelne.
Messze elűzne felleget, árnyat,
vinné a gyönge, vinné a bágyadt
gyermeket lágyan, ölelve, védve,
által az éjen hajnali fénybe.

Csak hinnék benne! Csak bíznék benne!
Gyermeki, édes, jó sorsom lenne.
Borúja gondnak sose borongna,
felhőt se vonna bús homlokomra.
Tele lehetne két szemem fénnyel,
tiszta örömmel, drága reménnyel.
Tele lehetne nagy ragyogással,
Csodavárással, bizakodással.

Tűnődöm a kis mosolygó arcon.
Tusám, küzdelmem, mennyi a harcom,
mivel megnőttem, nagyon megnőttem,
mert nem vagyok már gyenge erőtlen. –
Magam vívódom, nem bízom másra…
se kegyelemre, se megváltásra.
Jaj, ne tovább így! Jaj, átok ver meg!
Legyek erőtlen! Ó, legyek gyermek!

Sajog a szívem, eped a vágyam:
Kegyelem karja, emelj föl lágyan!
Rád hagyom, bízom, utam és tervem,
életem, álmom, könnyem, keservem,
mindent, ó mindent! Hadd nyerje vissza
két szemem azt a gyermeki tiszta,
drága mosolygást. Nevető fénnyel:
boldog örömmel, égi reménnyel:
hadd legyek tele nagy ragyogással!
Csodavárással! Bizakodással!


Túrmezei Erzsébet ~ AZ ENYÉM

Hogyha vesztes a harc, az enyém.
Ha nem megy a munka,
ha nincs eredmény,
ha hiába küzdök,
ha mégsincs remény:
munka és kudarc az enyém.

Ha sötét az út,
homályos, tekergő,
elfödi a célt
ősrengeteg erdő,
hogyha egyre lejt,
alább meg alább,
felfele akar,
s lejjebb jut a láb:
tudom, az az út az enyém.

Ha terhek terhelnek,
bilincsek kötöznek,
ha jártomban titkos
kötelék kötöz meg…
érzem a nyomását,
viselem az átkát,…
nem mások kötözték!
Ismerem szövőjét,
ismerem kovácsát!

Teher és bilincs az enyém.
De ha bajok múlnak,
sebek begyógyulnak,
terhek semmisülnek,
bilincsek lehullnak…
ha könnyű a lelkem:
boldog, szabad szárnnyal
mindig magasabbra
ha dalolva szárnyal:
szabadulás, ének az Övé.

Ha cél felé tart
az út egyre előre…
hogyha mindenre rajt’,
sebző gyöngyre, kőre,
már a cél fénye hull,
el nem takarja semmi…
megállni sem enged,
ernyedten pihenni:
bizony az az út az Övé.

Ha áldott a munka,
ha élet kíséri,
ha lelkem a lelkek
mélységét eléri,
szemek felragyognak,
bús, szomorú arcok…
ha diadalmasak,
dicsőek a harcok:
az áldott munka
s a diadalmas harc az Övé.
Az enyém gyáva, gyönge,
az Ő lelke hatalmas.

Az enyém vesztes, terhes,
az Övé diadalmas.
Az enyém bűnös, átkos,
az Övé szent és áldott.
Bizony az Isten lelke
győzi meg a világot!
Legyen az Övé minden,
soha semmi az enyém:
a munka, út és élet!
Legyek én üres edény
és áradjon belém
és töltsön be az Övé,
az erős, győztes Lélek!