A FÉNY ÉS ÁRNYOLDALA

A fénylő Napnak is vannak sötét foltjai.
Mért hinnénk, hogy egy ember élete csupa tündöklésből áll?
A Föld éjszaka megpihen, hogy a következő napon állni tudja a Nap fényét.
Amikor elég volt a töménytelen ragyogásból sötétségbe burkolódzik.
Így van ez az emberrel is: a mértékletes fénnyel ragyogókat bántja a nagy fényesség, 
 félrehúzódnak; míg a folyton tündöklők kimerülnek.
 
Senkinek sem jó a túlzott tündöklés: az előbbi, mint parányi csillag hozzásimul 
az égbolt sötétjéhez; az utóbbi fényét fakítja, idővel aztán megszürkül,
 lekopik róla az aranymáz, s miként a gyertya lángja, mely túl soká világít, csonkig ég.
Mégis ki ne csodálná a horizont tetején tündöklő Napot, mely fényességet, 
meleget és jóságot áraszt maga körül? És ki ne menekülne a perzselő Nap elől, 
amelynek tüzétől kiég a fű, elszáradnak a fák, elapadnak a folyók, 
visszahúzódnak a tengerek, végül a semmibe vész az óceán?
Légy tündöklő Nap a saját égboltodon.
 
A világmindenség hatalmas - számtalan Naprendszer megfér benne. 
Hogy felfigyeljenek rád, hogy megértsenek, hogy ne gyűlöljenek - ne élj túlzó fénnyel.
Ami kevés, az senkit se bánt: mérsékli az irigységet, lecsillapítja a féltékenységet,
 fékezi a dühöt, a gúnyt, a kajánságot, a gonoszkodást, és egyúttal megakadályozza a saját kimerülésedet. Aki folyton világit, fogy az olaja; a csonkig égett gyertyát a szemétre hajítják.
 
Ügyelj, hogy fényed ne vakítson el senkit: se másokat, se önmagadat.
Aki jól lát, az előre lát.

Tatiosz

A látás művészete - az élet művészete. 

Forrás ~ Internet