A rét felett Trillázva lebegett. Emelkedett. Alatta zöldesbarna folt: Az erdő elveszett. Dalolt, dalolt. Úgy pazarolta magából a dalt, Hogy mámorába szinte belehalt. És mégis olyan üdén, könnyedén Fakadt a dal belőle, mint a lomb Nyírfatündérek karcsú ághegyén.
Lassan, nehezen, mint komor kolomp Kondult a szívem - és eszméltem én: Ez hát a dal, ez hát a költemény! Ez a csattogó, büszke szárnyverés, Ez a szárnyaló, friss emelkedés, Ez a szent mámor, mely nem ismer gátat, S hirdeti magát a széles világnak, E könnyű lélek, mely lebeg, lebeg Zöld-arany zománcos erdők felett. És akkor egyszerre belém nyilalt: Költő vagyok, - s még nem daloltam dalt! Sosem fakadt a lelkem könnyedén, Mint rügy a nyírfatündérek kezén. Csak puszta kézzel földet hasogattam, Csak szobrot véstem, sírkövet faragtam, S mikor a munkában elnehezedtem, Fekete fenyők közé menekedtem, Titkok kapuján, mint harkály kopogtam, - Azután ismét vonatként robogtam, Örvények szája felett szédelegtem, Mindent csináltam, - csak nem énekeltem.
Nem szálló darvak, - emelődaruk Lendítették ki lelkemből a bút, Az én világom a kohók világa, Csákány csapása, pőröly zuhogása, Gondolatok zenétlen muzsikája! S most már hiába! Hiába lebeg A pici Mester a mező felett. - A dalt, a könnyűt, a hívogatót, A játszit, tündét, üdét, illanót Nem tanulom már soha, soha meg!
